Budai 50 – sporttársak

[Május idusáról :)]

Akadnak olyan évfordulók, amelyekről nem feltétlenül fontosságuk, sorsfordító jellegük miatt emlékezünk meg – és nem is megszokásból. Hanem inkább azért, mert jó (avagy kevésbé jó) – mindenesetre tanulságos – visszaemlékezni a történtekre. 🙂

Öt-hat évvel az érettségink után belebotlottam egyik középiskolai osztálytársamba Budapesten. Kiderült, néhány percnyire lakunk egymástól – Laci a kereszteződés egyik sarkán álló kollégiumban, én vele szemközt, átellenben egy másikban. 🙂 Ezt követően találkozásaink többnyire egy-egy közös túra formájában öltöttek testet. 😀

1998 májusában Laci – akkor már valamivel gyakorlottabb kirándulóként – felvetette, vágjunk neki egy teljesítménytúrának. Részemről benne voltam – ilyesmihez korábban nem volt szerencsém, gondoltam, ideje kipróbálni a dolgot. Laci választása a Budai 50 elnevezésű túrára esett. Teljesíthető távok: 25, 50 és 75 kilométer.

Május 16-án, korán reggel a 22-es busszal ki a Szépjuhásznéhoz. Nevezés (néhányszáz forint), majd a kézhez kapott útvonalvázlattal fél nyolc után el is indulunk. A lap egyik oldalán program: távolságok, szintkülönbségek, ellenőrző pontok – és azok nyitva tartása; a másik oldalon térképvázlat és az igazoló pecsétek helye. Kellemes idő, kezdőkhöz képest – gondoltuk – jó tempóban haladunk. A Zsíros-hegyen a rendezők – stílszerűen – zsíros-kenyérrel és teával várják, frissítik a résztvevőket. És hamarosan ott a 25 kilométeres cél. Rövid tanakodás után – lehet ez kérdés? – úgy döntünk, folytatjuk a túrát. Nem érezzük magunkat fáradtnak. Délutánra azonban megváltozik az idő: beborul, esik is. Nem erre készültünk – szerencsére egy fedett vadetetőben meg tudunk húzódni, amíg eláll az eső. Magunkkal hozott elemózsiánkat is betermeljük. Ezután azonban más nehézkesebb az elindulás. Meg-megállunk pihenni, így az idő is elszalad. Az utolsó kilométerek már igencsak nehézkesek – egyre több, a korábbiakban észre sem vett izmunkat kezdjük érezni. Sőt: nem csak érezni… De azért összejön a dolog. 12 órával az elindulásunk után elérjük az 50 kilométeres célt is. Lehet ez kérdés? – természetesen abbahagyjuk a túrát. Egy kitűzővel és egy oklevéllel gazdagabban a busz felé vesszük az irányt. Szerencsésen ülőhelyhez is jutunk és – bocsáttassék meg nekünk – azt meg is tartjuk. Ugyan annyira érezzük minden porcikánkat, hogy szunyókálni sem bírunk – de ülőhely-átadás helyett inkább csukott szemmel utazunk végig. A buszról keservesen lekászálódva összenézünk – és röhögünk a saját kínunkon. 😀

Kellett talán egy hét is, mire a felfedezett izmok ismét megcsendesedtek – az biztos, hogy én másnap a legszükségesebb lépésektől eltekintve, csak ültem és feküdtem a koliban. 🙂 Szerencsére a megpróbáltatás nem vette el a kedvünket a túrázgatástól, azóta is többször, többfelé jártunk – olykor kint is éjszakázva a Budapest környéki hegyekben. Persze, az utóbbi években többször eljátszottam a gondolattal – vajon most hogyan bírnék egy ilyen távot? Laci érdekesen néz rám, mikor megemlítem neki a dolgot 🙂 – de azt hiszem, valamikor csak újrázom egyet. Lesz, ami lesz…