Van az úgy, hogy az ember könyvesboltban téblábolva rácsodálkozik egy kötetre. Pláne, ha egy, a könyv védőborítóját átölelő papírcsíkon azt olvassa, hogy az egy regénypályázat díjnyertes – II. díj – műve. Legfőképpen pedig akkor, ha mindezek mellett a szóbanforgó munkát egy- szegről-végről – ismerőse követte el. Így voltam én is Nagy Koppány Zsolt regényével.
A fentiek ismeretében nem igazán tudtam, mit vár(hat)ok a könyvtől – elég sokáig nézegettem a könyvespolcon, míg végül nekiláttam az elolvasásának. Valószínűleg azt szerettem volna, hogy a mű valamilyen módon megerősíti, hitelesíti azt a képet, amit az írójáról ismeretségünk alapján kialakítottam magamban. (Jótanács: Na, így nem szabad könyvet olvasni!…)
Olvasgattam. Olykor vontatottan, bosszankodva; olykor jókat mosolyogva, röhögve – csak azt nem értettem, amit éppen olvasok, mitől regény? (Megfeledkezve a címben olvasható regénykedés kifejezésről…) Aztán szerencsés módon a mű (egyik) főhőse egyik elmélkedésében választ adott a kérdésemre:
„Vajon mitől válik regénnyé egy történet?”… „Például és többek között attól, hogy olyan dolgokat ír le éppen egyféleképpen, amelyeket ezernyi másféleképpen is le lehetne írni, vagy amelyek, ha nem is ezer-, de legalább száz- másféleképpen is lehetnek az életben…”
Érthető?… 🙂 Na, ezért fogom én is – némi kis pihenő után – még egyszer elolvasni a kötetet…